Megéri maradni?


A fejvadász munka egyik legcsodálatosabb pillanata, mikor egy kiközvetített jelölt megfelel a megbízó cég elvárásának és elfogadja a kapott állásajánlatot. Ám a munkánk itt még nem ér véget. Sokszor ugyanis előfordul, hogy bár szóban elfogadásra kerül a jelölt részéről a kínált állás, pár nap múlva jön a hideg zuhany: a jelölt visszalép az ajánlattól. Ennek oka pedig legtöbbször saját cége rálicitálása. 
 
Minden munkavállaló elvárja, hogy emberként, ne pedig erőforrásként legyen kezelve. Az ilyen helyzetekben viszont felmerülhet a kérdés: Ha egy munkavállaló korábban elégedetlen volt, de pár tízezer forintos béremeléssel megtartható, minek kellene változtatni korábbi körülményein? Miért kellene jobban megbecsülni, jobban bánni vele? 
 
Amint hagyja valaki, hogy a pénz legyen az egyetlen munkavállalásra ösztönző, motiváló tényezője, saját magát teszi erőforrássá. Az ilyen esetek nagyobb részénél utólag mindig kiderül, hogy bár pillanatnyilag megéri a maradás, hosszútávon CSAK a pénz nem boldogít. Elcsépelt mondás, mégis igaz. A pénz, mint motivációs erő ideig-óráig hatékony tud lenni, de motiváló ereje hamar elszáll és nem marad más, csak ugyan az a rossz munkahely, ami a béremelés előtt is volt. 
 
Félreértés ne essék, ez nem azokról a munkavállalókról szól, akik alig keresik meg létfenntartásukhoz szükséges alapminimumot. Természetesen, akinek pont azon a plusz tízezer forinton múlik, hogy hónap végén is tud ételt tenni az asztalra, annak luxus a pénzt figyelmen kívül hagynia. Pontosan ebből fakad a szakmunkások hiánya a magyar munkaerőpiacon. Egy szakmunkás külföldön a dupláját, sőt tripláját is megkeresheti itthoni fizetésének. Miért is maradna? Miért lenne lojális egy céghez, ha alapvetően sincs megbecsülve munkája? Ez egy komplex hazai probléma, de cikkünk nem erről a rétegről, nem ennek a rétegnek szól. 
 
 
A korábban említett pénz motiváltsággal kapcsolatos aggály azoknak szól elsősorban, akik jóval a magyar átlag felett keresnek, mégis ez az egyetlen tényező, amit figyelembe vesznek a munkavállalás során. Fejvadászként főleg a közép-és felső vezetői réteggel érintkeztem, így tapasztalataim is ezzel a réteggel kapcsolatosak. Majdnem minden esetben, amikor egy jelöltem azért lépett vissza az ajánlattól, mert saját cége több pénz ajánlott korábbi fizetésénél és új ajánlatánál, pár hónap elteltével kiderült, hogy továbbra sem érzi jól magát a munkahelyén. Ismét felkerestek, kérték, hogy támogassam tovább lépésüket.
Ennek oka nagyon egyszerű. A pénzbeli megbecsültség nem változtatott az egyéb körülményeken. A munka nem lett szakmailag kielégítőbb, a felettese nem lett kedvesebb, a munkaidő nem lett rövidebb. Azzal, hogy maradt a munkavállaló a magasabb fizetésért, üzenetet küldött munkaadójának. Az üzenet pedig az volt, hogy az egyetlen oka elégedetlenségének az alacsony fizetés volt. A valóság ennél általában jóval árnyaltabb, de ezt nem láthatja a munkaadó, hiszen valószínűleg nem lett vele megfelelően kommunikálva miért is keresett az adott munkavállaló új munkahelyet. Ezek az esetek valamelyest kiszolgáltatottá is teszik. Azzal, hogy marad – egy kicsit lesarkítva – gyakorlatilag megvásárolták, és maradásra ösztönözték. Hiszen ki az, aki ezek után tovább mer elégedetlenkedni? Megkapta, amit hitt, hogy akar. Az, hogy a valóságban nem is azt kapta, amire vágyott, az már senkit nem fog érdekelni. 
 
Lényegében ritka eseteket leszámítva, amikor valóban a pénz az elégedetlenség oka, általában kiderül, hogy egy olyan munkahelyen maradni, amit már egyszer el akartunk hagyni, nem érdemes. Mindig mérlegelni kell mi is a valódi oka annak, hogy távozni akar a munkavállaló valahonnan, és ha ez nem a pénz, akkor csak a pénzért nem érdemes maradni.