A hosszútávú motiváció titka (ritka?)

A motiváció alapvetően két nagyobb csoportra bontható. Belső és külső motiváció. Amikor munkavégzésről beszélünk, mindkét motivációs formával bőven akadhat dolgunk. Amit egy munkaadó cég kínál, az alapvetően külső motiváció. Ahogyan a munkavállaló ehhez viszonyul, az a belső motiváció. Ha valakit csak külső tényezők motiválnak valamire, elkerülhetetlen, hogy idővel megszűnjön a motiváltság érzése. Ez olyan, mintha csak azért kezdenénk bele egy diétába, mert az mondta a barátunk, hogy meg kell tennünk. Ha nem érezzük azt, hogy valóban szükségünk lenne a diétára, akkor egészen biztos, hogy fel fogjuk adni. Vagy mondjuk nézzünk példának egy futóversenyt: ha csak azért jelentkezünk a versenyre, mert az összes többi kollégánk is jelentkezett és a főnökünk kötelezett rá, hogy megtegyük, akkor valószínűleg (még ha a futóversenyt valahogy abszolváljuk is), hosszútávon nem leszünk futóbajnokok.
 
 
Manapság divatos kifejezés a kiégés fogalma. De vajon mi okozza?
 
Hallottunk olyat, hogy Albert Einstein kiégett az univerzum kutatása közben? Esetleg olvasott olyat valaki, hogy Bill Gates megunta a munkáját és elköltözött egy lakatlan szigetre? Miért nem? A válasz igen egyszerű: az előbb említett két ember és még oly sokan mások az emberiség történelmében, alapvetően belső motiváltság által érték el nagy eredményeiket. Nem kell persze fizikus, vagy számítástechnikai zseninek lenni ahhoz, hogy sokat érjen el az ember és hivatást találjon az életében. A belső motiváltság viszont elengedhetetlen. Senki sem tartott pisztolyt Elon Musk fejéhez, hogy megalapítsa a SpaceX céget, szimplán volt egy elképzelése és meg akarta valósítani. Nem azért, mert a NASA felkérte rá és milliárdokkal pénzelte. Azért tette amit tett, mert igazán meg akarta tenni. Volt egy álma és nem hagyta veszni. Nem arról szól a dolog, hogy persze, neki könnyű volt, hiszen alapvetően rendelkezett egy jelentős mértékű vagyonnal. Elon Musk nem gazdag családból származott, így amit elért, azt önerőből érte el. Volt egy hivatástudata, ami segítette, hogy elérje a céljait. De miért is érdekes Musk? A belső motivációnak és a motiváció hatalmának bizonyítéka az életpályája, így szerintem érdemes lenne mindenkinek példát venni róla. Na persze, nem a teljes életének másolására gondolok itt, de Ő is remek bizonyítéka annak, hogy ha valakinek vannak céljai és pontosan tisztában van azzal, hogy mit vár az élettől - egyrészt elérhetővé válnak a dolgok - másrészt fennmarad az a bizonyos hivatás tudat.
 
Rengeteg olyan munkavállaló van, akit ha megkérdezünk miért éppen abban a szakmában dolgozik, amiben, nem tud rá pontos választ adni. Ilyenkor hangzanak el olyasmik, hogy: „Hát az egész családom jogász, kézenfekvő választásnak tűnt.” vagy a „Tudtam, hogy ezzel jól lehet keresni, ezért választottam ezt a szakmát.” és a „Hát ezt hozta az élet.”
 
A magyar oktatásban igen ritka a pályaorientáció, és még ha van is, túl korai időszakban éri a fiatalokat. Kivételes esetek közé tartozik, ha valaki már gyerekkorában is tudja, hogy állatorvos akar lenni és valóban az is lesz. Általában ez az időszak önmagunk felfedezéséről szól. Alapjaiban rossz gyakorlatnak tartom, hogy olyan korban kell hosszútávú jövőképet alkotnia mindenkinek, amikor még azzal sincs egészen tisztában, hogy ki is Ő valójában, mint egyén. Mik az erősségei, mi az, amit valóban élvezettel csinál. Persze vannak olyan diákok, akik kiemelkedőek egy-egy területen, számukra a szakmai választás egy egyszerűbb történet. De, mi van azokkal, akik „átlagosan” teljesítenek? Akik mindenből jók egy kicsit, de semmiben sem érnek el kimagasló eredményt? Lássuk be, ez utóbbi atöbb embert foglal magába. A hosszútávú motivált munkavégzés tehát nem varázslat. Meg kell találni azt, amit az ember hivatásszerűen tud végezni.
 
Nem kell mindenkinek világméretű céget létrehoznia. Egy szép asztal elkészítése ugyan olyan örömöt tud okozni az asztalos mester számra, mint egy felszolgálónak a gyors és eredményes kiszolgálás. Bármiben hivatására lelhet az ember, és ezáltal a hosszútávú motivációját is könnyebb megőriznie. Ha olyan munkahelyen dolgozik, amiben nem látja a szépséget, amit már az első két év után robotolásnak érez, legyen bármilyen jó a kereset, vagy bármennyire is normálisak, kedvesek a kollégák, nem érdemes röghöz kötni magunkat. A hosszútávú motiváció valóban ritka, de ennek elsősorban nem a munkaerőpiac vagy a szakmák mikéntje az oka, hanem az, hogy valaki nem azt csinálja, amit valójában szeretne. Változtatni sosem késő, a pályamódosítás ma már nem egy ördögtől való dolog. Érdemes kilépni a komfortzónából és felfedezni mi az, ami valóban belső motiváltsággal tölt el minket, ez az egyetlen módja a hivatástudat és a hosszútávú boldogság megtalálásának.