Van élet a kiégés után?

Arról sok platformon lehet olvasni, hogy miként lehet elkerülni a szakmai kiégést, milyen eszközökkel, módszerekkel lehet fenntartani a hosszútávú munkamotivációt. 
De mi van akkor, ha valaki már kiégett, ha valaki már teljesen motivációját vesztette munkájával kapcsolatosan? Ki lehet lábalni egy ilyen élethelyzetből, vagy inkább „temesse” magát az ember? 
 
Sajnos általánosságban elmondható, hogy csak igen kevés olyan ember van, aki igazán a szenvedélyének élhet, aki igazán olyan munkát végezhet, amit nem csak pénzkeresés miatt vállalt el, hanem mert valóban élvezi is azt. Sok embernek hónapról-hónapra kell élnie, nincs lehetőségük arra, hogy megvalósítsák önmagukat. Van különbség aközött, ha valakinek soha nem is volt lehetősége élvezetes munkát végezni, és aközött, ha valaki egykor szerette munkáját, de már nem leli örömét benne. A kiégés fogalma ez utóbbi réteggel hozható kapcsolatba. 
 
 
Szinte minden olyan emberre igaz, aki egyszer kiégett karrierje során, hogy ugyan az a munka, ami korábban örömmel töltötte el, utóbb már csak szükséges rosszat jelent számára. Ha valaki nem tudta elkerülni a kiégést, nem sikerült időben észrevennie, hogy nem jó irányba halad a szakmai élete, nagyon nehéz mentális folyamaton megy keresztül. Amit ilyenkor jó, ha tudatosít magában az ember, az, hogy csak azért mert adott pillanatban nem érzi azt a motiváltságot, ami korábban jellemezte, nem jelenti azt, hogy már soha többé nem is fogja. Olyan ez, mint az eufória érzete. Aki valaha már átélt ilyesmit, az tudja, hogy amikor pillanatokra eufórikus állapotba kerül az agy, az hamar el is illan és nem marad a helyén semmi. Ilyenkor az ember úgy érezheti, hogy soha többé nem lesz olyan boldog, mint abban a pillanatban volt, de ezt minden esetben megcáfolja az élet. Ugyan ez a helyzet a motivációval is. Amikor valaki elveszti, érezheti úgy, hogy soha nincs is esélye arra, hogy ismét visszanyerje, de ez nincs így. Ha valaki tudatosan kezeli a kiégést, akkor előbb, vagy utóbb, de meg kell, hogy találja ismét magában a hajtó erőt. Sokakkal ilyen helyzetben az a legnagyobb probléma, hogy nem megoldásokban kezdenek el gondolkodni, hanem a nehézségre fókuszálnak. Ez a „Nem látja a fától az erdőt” tipikus esete. Amikor valaki problémába ütközik az életében, szükségszerű, hogy képes legyen egy lépést hátrálni és reálisan tekinteni helyzetét. Az sem baj, ha erre nem képes magától az egyén. Külső szemlélő egyébként is reálisabban látja a másik helyzetét. A baj azzal van, ha valaki nem képes elismerni - és ami még fontosabb - elfogadni, hogy bajban van. Sokszor ezekben az esetekben ahelyett, hogy azon gondolkodna az ember, hogy miként oldja meg problémáját, a kilátástalanságot követő katatónia után, elkezd felelősöket keresni. Aki felelősöket keres saját élete rossz alakulása kapcsán, egész biztos, hogy rossz úton jár. Ilyenkor ugyan is, idővel saját magával is elhiteti, hogy nem is felelős valójában helyzetéért, ha pedig valaki nem tud felelősséget vállalni, soha nem is fog megoldást keresni problémájára. 
 
Az első lépés tehát az, hogy képesnek kell lenni tudatosítani és elfogadni a helyzetet, amibe az ember került. Ezt követően jöhet ennek a megoldása. Meg kell vizsgálni, hogy valójában mi okozta a kiégést. Maga a munkakör, amiben dolgozott nem volt már motiváló? Nem tartogatott elég kihívást? Esetleg a munkaadó cég nem volt megfelelő? Valami egyéb életeseményre vezethető vissza, ami nem is kötődik közvetlenül a munkához? 
 
Csak akkor lehet egy problémát megoldani, ha pontosan tudja az ember, hogy mi is a probléma gyökere, miért jött létre az adott nehézség. Az csak még nagyobb bajhoz vezet, ha valaki nem is valós okokat kezeli. Ugyan ez a helyzet a kiégés okozójával kapcsolatban is. Az már fél siker, ha valaki képes beazonosítani motiváció vesztésének okát. Hiszen ekkor már produktívan tud megoldásokon gondolkodni. Általában nem olyan probléma ez, amit ne lehetne nagyon egyszerűen megoldani. Sokkal nehezebb az a rész, amíg az ember diagnosztizálja a betegséget. A kezelés már a könnyebbik fele. Ha valakinek mondjuk csak a munkakörnyezete okozta a kiégését, munkahelyet kell, hogy váltson. Ha maga a munkakör nem volt már elég kielégítő, az már egy bonyolultabb betegség, de abból is van kiút. Egy kis önvizsgálat után, egészen biztos, hogy az ember erre is megtalálja a megfelelő megoldást. 
A címben feltett kérdésre tehát a válaszom egyértelműen egy IGEN! Van élet a kiégés után, de csak akkor, ha az, aki átélte ezt a nem túl kellemes állapotot, képes az önvizsgálatra és képes előre tekinteni. A múlt sérelmein rágódni lehet, de nincs túl sok értelme. Előre kell menni és meg kell látni azt a bizonyos fényt az alagút végén.